Navigare et guvernare necesse est- Fiumei kormányzók: karrier vagy politikai parkolópálya?

vitéz Inkei-Farkas Márton: Navigare et guvernare necesse est ( Hajózni és kormányozni kell) 

Fiumei kormányzók: Karrier vagy politikai parkolópálya?

(elemzés) 

1. A kormányzó jogállása, feladat-és hatásköre

A kormányzói tisztség nem idegen a magyar történelemben. A Hunyadi korban és az 1848/49-es szabadságharc idején is kellett egy-egy férfi, aki tekintélyével, karizmájával összefogja az országot a külső és belső veszély ellen. A tisztség viselője tehát az egész országért, az egész nemzetért volt felelős. A fiumei kormányzók egy város és – a kezdeti időkben- néhány kisebb kikötő, Buccari (Bakar) és Porto re (Kraljevica) - tágabb értelemben a magyar-horvát tengerpart magyar korona alatti működéséért (Corpus Separatum) voltak felelősek.

Mária Terézia császárnő és magyar királynő 1776-ban Fiumét Magyarországnak adta (Diploma Therisiana) ezzel a trieszti béklyó alól felszabadult a város, amelyről az irodalomban így emlékeznek meg: A magyar jegyes, egy újabb Perseus fölmenti Fiumét az idősebb testvér, Trieszt zsarnoksága alól." A királynő az első kormányzót is kinevezte Majláth József személyében, akit 1918-ig- megszakításokkal - mintegy 20 utód, zömében arisztokrata politikus követett. A Fiumére vonatkozó jogszabályok és egyéb rendelkezések alapján a kormányzó jogállását is ismerjük.

Az uralkodó (államfő) nevezte ki a miniszterelnök (kormányfő) javaslatára illetve ellenjegyzésével. A kiegyezés utáni időszakban a közvetlen felettese a kormányzati struktúrában a kereskedelemért  felelős miniszter volt. Mivel a Fiumei Kormányzóságra a minisztérium kihelyezett szerveként tekinthetünk, ezért a kormányzó nagyjából az államtitkári tisztségnek megfelelő állami vezető lehetett. Egyesek szerint a pozíció inkább a főispánéhoz hasonlított, mivel a tengermelléken a városinál magasabb,  megyei vezető szerepét töltötte be. Az 1807.évi ún. bekebelezési törvény alapján a kormányzó (ex lege) tagja az Országgyűlés Főrendiházának (Felsőtábla, később Felsőház)

A fiumei kormányzó végleges feladat és határkörét végül 1870-ben, az magyar-horvát kiegyezés után, gróf Zichy József kormányzó posztra való jelölésével rendezték. Erről így ír Fest Aladár, a fiumei gimnázium tudós igazgatója Fiume története című művében:

„ A kormányzó, a kit a király a miniszterium előterjesztésére és a miniszterelnök ellenjegyzése mellett nevez ki, "fiumei és magyar-horvát tengerparti királyi kormányzó" czímet visel, a magyar-horvát tengermelléken a tengerészeti kormányzat vezetője. A kormányzó a magyar miniszterium közvetítője, élén áll Fiume város és kerülete közigazgatásának, ily minőségben vezeti a fiumei községi képviseleti és országgyűlési választásokat, jogában áll, sőt különös esetekben kötelessége is a közgyűlésben elnökölni.”

nemeskéri Kiss Pál fiumei kormányzó, 1837-1848

Ez alapján a kormányzó a kormány meghosszabbított keze volt, közvetítő, képviselő, a tengermelléki közigazgatás első és megkerülhetetlen embere. Három fontost megállapítást is tesz a fenti szakasz: 1. A kormányzó felelős a helyi és országgyűlési választásokért (választási igazgatás). 2. Jogosult és bizonyos értelemben köteles a helyi önkormányzat választott képviselőtestülete (közgyűlés, Fiumében: Rappresentanza) üléseink elnökölni. Ez utóbbi és különösen Fiume helyi önkormányzatával való együttműködés különös diplomáciai készséget kívánt meg a kormányzótól. Miközben már Mária Terézia idejéből ismert azon kormányzói jogosítvány, amely szerint a helyi testület által alkotott rendelet (statutum) és a magyar jogszabály (törvény, rendelet) ellentétes tartalma esetén, a kormányzó köteles lépéseket tenni a magyar állam érdeke szerint az egységes szabályozás megteremtésére- a kormányzónak nagyon bölcsnek kellett lennie, hogy a helyi politikát maga ellen ne fordítsa. Fiume mindig is büszke volt autonómiájára és még a legkisebb felettes beavatkozást is különös sérelemnek tekintett. A helyi önkormányzati autonómia két fontos része volt: a helyi adók, bevételek megállapítása, kivetése és felhasználása – a kormányzón keresztül a kormánynak kellett jelentést készíteni- valamint a már említett helyi rendelet, statutumalkotási határkör. A helyi döntések tekintetében a kormányzónak vétójoga volt, azaz ha azokat a magyar kormányzat érdekeivel ellentétesnek találta, felfüggeszthette a határozatokat. A kormányzói intézkedés ellen jogorvoslati joga volt a Rappresentanzanak.

3.A harmadik megállapítás, hogy a kormányzó a Tengerészeti Hatóság elnöke. Ez alapján számos államigazgatási feladatot kellett ellátnia (a kereskedelmi hajózással kapcsolatos hatósági engedélyek, bejelentések, nyilvántartások, közigazgatási ellenőrzés és szankcionálás)

1870-ben rendezésre került a kormányzó melletti apparátus felállítása is, valamint a kormányzói fizetés és juttatásokat is szabályozták . Fest Aladár munkájában így ír erről:

„ A kormányzó mellé azon ügyek ellátására, melyek a tengerészeti hatóság körébe nem tartoznak, a következő személyzet fog szükségeltetni: 1 osztálytanácsos, 1 elnöki titkár, 1 titkár és 1 fogalmazó. A szükséges segédszemélyzet és a szolgák létszáma a kormányzó előterjesztésére utólagosan lesz megállapítva.

 A kormányzó járandósága tekintettel arra, hogy a consulok és idegen hatalmak képviselői irányában reprezentálnia kellend, 5000 frt évi fizetésben, ugyanannyi évi pótlékban és szabad lakásban állapíttatik meg. A hivatalnok- és szolgaszemélyzet járandóságai a minisztérium illető rangfokozatának fognak megfelelni.

 A provizórium szervezéséhez s a rossz karban levő fiumei kormányzói lak átalakításához és fölszereléséhez szükséges 30,000 forintnyi költségnek póthitel által leendő fedezhetése végett az országgyűléstől felhatalmazás lesz kérendő. „

A kormányzó hivatali segítsége tehát igen kevés volt, mindössze 4 fő érdemi ügyintéző. A valóságban 10 főnél nem volt nagyobb hivatala, ha a hivatalszolgákat (segédeket) és a kormányzó személyes életét és működését biztosító személyeket – kocsis, később sofőr, szakács, kertész- is beleszámítjuk. A kormányzó alapfizetéssel és pótlékkal- összesen: évi 10.000 Ft jövedelemmel valamint szolgálati lakással rendelkezett. Utóbbira a magyar állam biztosított forrást. A kormányzói lakhatást 1898-tól a Fiumei Magyar Királyi Kormányzói Palotában oldották meg.

Fest Aladár még egy fontos rendelkezést említ. A kormányzói pótlék azon indoklását, amely a tisztség viselőjét a diplomáciai reprezentáció kategóriájába sorolja. Ebből nyilvánvaló, hogy a kormányzó a Fiumébe akkreditált külföldi diplomatákat is fogadta, tehát külügyi - diplomáciai feladatai is voltak.

Végezetül Fiumében duális  hatalomról beszélhetünk: a kormányzó és  a polgármester mint párhuzamos autoritások  léteztek. S volt még egy harmadik is: Fiume országgyűlési képviselője.

E három közméltóság együttműködésétől függött az ügyek tényleges kimenetele.

Gróf Zichy József fiumei kormányzó, később két kormányban is miniszter

2. A kormányzó kinevezése, a tisztség politikai jellege

Végül is kiből lehetett kormányzó? Ha valaki magyar (fő)nemes volt, jogi vagy közgazdasági érdeklődéssel, esetleg diplomával (nem volt feltétel) rendelkezett, Udvar és kormányhű volt- élő és aktív politikai kapcsolatokat ápolt-  és  nem volt tőle idegen egy multikulturális közegben élni és dolgozni, némi idegennyelv tudással -  eséllyel nyerhetett kinevezést. A politikai megbízhatóság elsődleges volt, mondhatni, mindent felülírt. Hiszen a tevékenység jórésze is politikai volt: kapcsolattartás a fiumei polgármesterrel és más ország diplomatáival. A kivándorláspolitika, mint a XX. század elején felmerült új szakpolitika is sajátos kvalitásokat kívánt a magyar kormány képviselőjétől, A Belügyminisztérium külön szállodát is építtetett ( Hotel Emigrant) és a kormányzónál vagy helyettesénél gyakori vendégek lehettek az amerikai konzulok- a legnevesebb: Fiorello la Guardia is. (későbbi szenátor és New York polgármestere)

A vizsgált időszak legtöbb kormányzója főnemes, ezen belül a többség- kettő: Abele Rezső és Roszner Ervin bárók kivételével- gróf. A kormányzó így nemcsak a magyar kormányzat, hanem az arisztokrácia, az uralkodó politikai osztály képviselője is  volt a tengermelléken. A leghíresebb, nagynevű családok is adtak kormányzót: gondolhatunk a Szapáryakra, Zichyekre, vagy éppen Batthyány Lajosra. Utóbbi kinevezése érdekes lehet annak fényében, hogy kiegyezés ide vagy oda, Batthyány mégiscsak az 1849-ben kivégzett, első felelős magyar miniszterelnök unokája volt- ráadásul ugyanazon keresztnévvel. Egyben Andrássy Gyula gróf volt miniszterelnök, közös külügyminiszter vejeként is ismerték- talán ez lehetett a döntő.

A vizsgált időszakban 1776 és 1918 között 4 Szapáry gróf  is ( János, Géza, László és Pál)  kinevezést nyert, Közölük Géza töltött a leghosszabb időt, több mint 10 évet a kormányzói tisztségben (1873-1883) Fiume legprosperálóbb időszakában. Az uralkodó a családi hagyományok mellett a familia délvidéki birtokosságát és orientációját is figyelembe vehette a kinevezésekkor.

A két Zichy gróf kormányzósága is ehhez az időszakhoz kapcsolódik ( József 1870-72, Ágost 1883-1892) és róluk még az is elmondható, hogy nagy világutazók voltak: a multikulturalitás iránt fogékony,  nyitott emberek. Ez a tény fontos lehetett egy soknemzetiségű kikötővárosban.

A kormányzók jelentős része jogász végzettségű, néhányan rendelkeztek csupán katonai képzettséggel, előélettel. Szapáry Géza 48-as honvéd, Nákó Sándor hadnagy volt. Erdődy János 1848-ban 6 századot is szervezett a Nemzetőrségbe. Kossuth Lajos pénzügyminiszterként rendeletben utasította a kormányzót megfelelő hajók felfegyverzésére, a tengermellék védelmében. A kinevezési jogkört gyakorlók hibája egyben, hogy háborúk idején- gondolok itt 1914-től, a világháborús időszaktól- nem katonát neveztek ki Fiume kormányzójának. Egy erőskezű katona vezetése alatt nagy valószínűséggel nem történhetett volna meg 1918. októberében Fiume harc nélküli feladása és szégyenteljes elhagyása.

A kormányzókat időszak szerint is csoportosíthatjuk:

1. Az „eszményi” időszak kormányzói: Majláthtól (1776) Erdődyig (1848)

        benne az első fejlődés két kormányzója: Ürményi Ferenc és nemeskéri Kiss Pál

2.  . A prosperitás kormányzói: Zichy Józseftől Batthyány Lajosig (1870-1896)

3.   A hanyatlás kormányzói: Abele Rezsőtől Jekelfalussy Zoltánig (1896-1918) 

3. A kormányzói állásról: karrier vagy politikai parkolópálya?

A fiumei kormányzói tisztség, jogállására, presztízsére, jövedelmére nézve jelentősnek tekinthető a korabeli Magyar Királyságban. Fiumét a Szent Korona Gyöngyszemének tekintették, értéke felbecsülhetetlen, de legalábbis igen becses volt: megtiszteltetésnek számított még egy főrendnek is a kormányzói kinevezés. Fiume azonban messze volt az anyaországtól, a térség a vizsgált korszakban mindvégig megtartotta periféria jellegét. Egy frissen kinevezett kormányzó ezért aligha tervezte élete végéig betöltetni e tisztséget: a politikát akkor Bécsben, Pozsonyban és Budán „ csinálták”, így Fiume egy politikus számára elsődlegesen bizonyítási lehetőség volt: politikai és közigazgatási tapasztalatot szerzett egy olyan kikötővárosban, ahol nagyon sokfajta ügy fordult elő és amelyet a „Monarchia olvasztótégelyének „ is neveztek. E tapasztalatok birtokában a kormányzói hivatalt viselt politikust már szívesebben nevezték ki jelentősebb kormányzati, akár miniszteri tisztségre is. Így volt ez az első kormányzó esetében is. Majláth József a fiumei kormányzóságot követően, 1802-ben lett államminiszter, miután előbb grófi címet kapott, főispáni -főkamarási és Galícia alkormányzói tisztségét is betöltötte.

Miniszteri tisztséget kapott a kormányzói hivatalt két évig betöltő Zichy József is: 1872. december 5. és 1874. március 21. között földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, valamint részben egyidejűleg 1873. december 19. és 1875. március 2. között közmunka- és közlekedésügyi miniszteri tisztséget látott el a Szlávy és Bittó kormányokban. A harmadik miniszterünk báró Roszner Ervin, aki szintén két év kormányzóság (1903-1905)  után - bár 10 év múlva- 1915-ben kapott tárcát Tisza István kormányában: 1917. június 17-ig a király személye körüli miniszterként szolgált.

A kormányzói teendők ellátása után a magyar törvényhozásban folytatta politikusi munkáját Zichy Ágoston, ráadásul a tengeri albizottságban, így a tengerparton személyesen megszerzett tapasztalatok nem vesztek kárba. Az 1896-ban hivataláról leköszönt Batthyány Lajos kormányzó pedig 1901 és 1905 között Fiume országgyűlési képviselője lett. Ezután a Tulipán mozgalom egyik vezetője, majd visszavonult a közélettől. 1951-ig élt, tehát elmondhatjuk: a kiegyezéstől a Rákosi rendszerig mindent látott.

Gróf Batthyány Lajos fiumei kormányzó, a mártír miniszterelnök unokája Nagyapja képét még 1848-ban kihelyezték a fiumei utcákra

A fiumei kormányzói kinevezést „csúcskarrierként” mégis csupán két személy: Abele Rezső báró és Wickenburg István gróf élhette meg. Kettőjük életében közös, hogy fiatalon, közigazgatási beosztottként kerültek a Fiumei Kormányzóság állományába.

lilienbergi Abele Rezső báró, jogi doktor. 1875-ben érkezett a Fiumei Pénzügyigazgatósághoz fogalmazóként. 1882-ben Zichy Ágost kormányzó kérésére került át a Fiumei Kormányzósághoz, mivel szorgalmával felhívta magára felettesei figyelmét. Később miniszteri osztálytanácsos lett ugyanitt. Batthyány Lajos kormányzó lemondása után bízták meg a kormányzói teendők ellátásával, amelyet 1897. június 14-ig látott el. Végül  csak helyettes maradt, kormányzóvá nem nevezték ki.

Az abszolút karrier capellói Wickenburg István grófé. Jogi doktor 1882-ben a Pénzügyminisztérium állományában, a Fiumei Adófelügyelőséghez került fogalmazó-gyakornoknak.1885-től fogalmazóként már a Fiumei Kormányzóságon találjuk. A kormányzói tanács felállításával közigazgatási előadó lett, 1908-tól kormányzóhelyettes, 1910-től 1917-ig, 7 éven át kormányzó.

Abele és Wickenburg tehát szakember volt egy politikusi poszton, amely személyes karrierjükben páratlan elismerés. Politikai értelemben viszont azt jelentette, hogy a fiumei kormányzói tisztség egyre inkább kezdi elveszíteni súlyát. Azaz ők a már a magyar uralom hanyatlásának kormányzói.

capellói gróf-dr. Wickenburg István fiumei kormányzó családjával 

Nákó Sándor 1906.évi kinevezése is a hanyatlás jele. Az addig ismeretlen gróf- annyit tudunk róla, hogy nem rendelkezett jogi végzettséggel, sem gyakorlattal: kilépett huszárhadnagy volt és külföldi utazásokon vett részt- indult a nagyszentmiklósi választókerületben országgyűlési képviselőként, de lemondott. Ekkor vélhetően a kisebbik kormányzópárt, az Alkotmánypárt moguljai találhatták ki: kárpótlásul Nákó legyen a fiumei kormányzó. 1906 és 1909 között töltötte be ezt a tisztet, de az érdemi kormányzói feladatokat vélhetően a kormányzóhelyettes, a hivatali utód Wickenburg István látta el.

A magyar politikai életből kívánták félreállítani Károlyi György grófot szintén 1906-ban. Károlyi a család „fekete bárányának” számított. A szabadelvű nézetek helyett politikailag konzervatív-udvarhű volt, személyes életében botrány és párbajhős: Amerikában egy zsidó nőt vett el feleségül. Személye terhet jelentett mind a belpolitika, mind a család számára, így jött az ötlet, hogy Károlyi legyen a Darabont-kormány ( báró Fejérváry Géza) fiumei kormányzója. A kinevezését megkapta, de a hivatalát végül nem foglalta el, mert a kormány megbukott.

Végül az utolsó kormányzó: Jekelfalussy Zoltán. Közigazgatási szakember, a IV. Károly király koronázását előkészítő bizottság vezetője, a Belügyminisztérium Kivándorlási Hivatalának egykori főnöke. Mondhatjuk, hogy az uralkodó hálából, de legalábbis érdemeire tekintettel nevezte ki fiumei kormányzónak. Mondhatja valaki: egy háborús évben, 1917-ben. Akkor, amikor Fiumébe  talán egy  katona kellett volna. E helyett Jekelfalussy 1918. október 29-én hajnalban- a Kormányzói Palota szeneskamráján keresztül menekülve- Budapestre távozott. Állítólag egyeztetett Wekerle Sándor miniszterelnökkel, esetleg egyenesen a kormányfő rendelte magához? Az utókor nagyon mostohán bánt vele, bűnbakká tette a fiumei magyar uralom összeomlásáért.

A valóságot a Dombóvári Hírlap a 1921.évi IV. számában hozta nyilvánosságra az utolsó fiumei magyar napokról. E szerint a Jelasics ezred szusaki támadását első ízben még visszaverte a magyar államrendőrség. másodszor azonban a laktanya horvát katonasága is fellázadt. Ekkor a kormányzó válságstábot, rendkívüli bizottságot hozott létre a Kormányzói Palotában: Dr. Vio fiumei polgármester, Nikola Istvánovics katonai parancsnok és a magyar államrendőrség vezetője részvételével. A helyzet egyre súlyosbodott, a városi szláv lakosság és a horvát katonák a Magyar Törvényházat is kifosztották. A bizottság segítséget kért a miniszterelnöktől és a magyar királyi honvédség parancsnokától. Nem kapták meg. Órákon belül eldőlt, hogy a kormányzó magára maradt. Dr. Vio fiumei olasz polgármester hamarosan megtagadta a magyar uralmat, Nikola Istvánovics katonai parancsnok pedig Zágrábba ment, hogy hűségesküt tegyen a Zágrábi Nemzeti Tanácsnak.. Racionális döntést hozott távozásával, a Dombóvári Hírlap szerint a következők voltak az utolsó szavai Fiumében: A körülmények úgy alakultak, hogy egyenlőre távoznom kell, de visszatérek hozzátok, mert én továbbra is Fiume kormányzója maradok. Jekelfalussyt tehát bűnbakká tenni, árulónak, gyávának minősíteni nem lehet. A felelősség sokkal inkább IV.Károly királyé és természetesen a miniszterelnöké, Wekerle Sándoré. Fiumémét és a tengermelléket a Polában állomásozó, harcképes állapotban lévő császári és királyi hadiflotta- nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy, flottaparancsnok vezetésével- minden gond nélkül meg tudta volna védeni. Az uralkodó azonban nem adott ilyen jellegű parancsot, sőt október 31-én elrendelte, hogy a flottát át kell adni a Zágrábi Nemzeti Tanácsnak. Wekerle Sándor miniszterelnök pedig sodródott az eseményekkel: ezt a válságot már nem tudta megoldani.

Jekelfalussy Zoltán elhagyta Fiumét. Sajnos terve, hogy egyszer visszatér, nem teljesült. Saját korában többen megvetették és  manapság is sokan elítélik, hogy elhagyta szolgálati helyét, cserben hagyva  6500 fiumei magyart. Az vesse rá ugyanakkor az első követ, aki a Kormányzói Palota kapujában kívánt volna meghalni a feldühödött horvát és délszláv csőcselék kezétől. Az utolsó fiumei magyar kormányzóra úgy kellene néznünk, mint egy dicső és soha vissza nem térő korszak, a Magyar Fiume utolsó tanújára! Emlékezzünk Rá tisztelettel! 

Magyarországon élete végéig a Felsőház tagja maradt.   

4. A fiumei kormányzók mindennapjai és kormányzói tisztség „lelkisége”

A kormányzói magas állami hivatal viselőjétől elvárták, hogy mindig, minden körülmények között az ország tekintélyét, méltóságát és nagyságát sugározza. Ha megnézzük a Kormányzói Palotában ma is látható festményeket, akkor ez a szellemiség sugárzik ránk. Magyarország képviselője egy palotában trónoló hatalmasság, aki a törvényes jogrend őre. Azonban a kormányzónak is volt családja és a szabadidejében talán nem mindig foglalkozott hivatali ügyekkel. Fiume, a város és a tenger számtalan szabadidős tevékenységre invitált.

Bár a fürdés kezdetben csak az alsóbb néprétegek között volt divatos, azért a kormányzó is lemehetett a partra: a séta kikapcsolódást és egyben feltöltődést jelenthetett. A Monarchia idején már számos kávézó és étterem is nyitva állt: egy kormányzó azonban viszonylag ritkán fordulhatott meg bennük. A Kormányzó Palota tökéletesen alkalmas volt mindenfajta vendéglátás lebonyolítására. Színházba viszont eljárhatott. A Fiumei Nemzeti Színház – a bécsi építészek, Helner és Felner által alkotott remekmű- színvonalas előadásokkal szórakoztatta a tengermelléki elitet.

Összeségében elmondható: a kormányzó, más magyarországi főhivatalnokhoz képest jobb körülmények között, egy napfényes - mediterrán kikötővárosban, a tenger partján élhetett és dolgozhatott. Ez bizonyára hatással volt testi és lelki egészségére is. S itt elérkeztük egy olyan részhez, amely már túlmutat a politika vagy közigazgatástudományon.

Hatalmas lelki és szellemi erőt, pluszt adhatott a kormányzóknak a Magyarországhoz való csatolás, vagy éppen visszatérés ténye (Majláth József 1776 , Ürményi Ferenc 1822, Cseh Ede-Zichy József 1867-70). Fiume, többségében olasz nyelvű lakossága soha nem rejtette véka alá nemzeti érzelmeit, sőt ragaszkodását a Magyar Koronához. „ A Fiume magyar, újra magyar „életérzés a nemzeti trikolór utcán való megjelenésével, a nemzeti prózai és zenei darabok szűk, vagy tágabb körben való elterjedésével járt. Ebből a lelkesedésből, nemzeti egységből és lakossági támogatásból bőven meríthetett erőt a kormányzó a mindennapok ügyes-bajos dolgaihoz.

Sajnos Fiume átmeneti vagy végleges elvesztése pedig épp ellenkezőleg: hatalmas veszteséget, lelki károkat okozhatott. Elsőként Klobusitzky József (1809. Fiumét Napoleón képviselőjének adta át), majd Erdődy János ( 1848- Fiumét Jelasics csapatai foglalták el, a kormányzót elűzték) végül Jekelfalussy Zoltán (1918- Fiumét a Zágrábi Nemzeti Tanácsnak adta át) személyiségét viselhette meg.  Míg az első kettő tehetetlenül állt a nagyobb erő /vis maior előtt, Jekelfalussy az élete végéig érezhette azt a terhet, amely a Fiuméből való kényszer-távozása és annak megítélése okozott. Különös lehetett az a fájdalom számára, hogy - terveivel ellentétben- soha nem térhetett vissza Magyarország tengeri kikötőjébe.

A fiumei magyar kormányzók kora 100 éve végképp lejárt. 1919-ig még pro forma létezett még- budapesti székhellyel- a Fiumei Kormányzóság. A Trianoni Szerződés 6. cikkelyében azonban Magyarország lemondott Fiuméről és a tengermellékről. Ami maradt: a nemzeti büszkeség, amikor sétálunk a Korzón és feltekintünk a Kormányzói Palotánkra. Magyarország egykor ilyen erős volt. „Legyen úgy, mint régen volt.”

(a szerző: politológus)

Felhasznált irodalom :

Fest Aladár: Fiume története Fest Aladár: Fiume és Magyarország 1920

Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai (1896-1914)

Ordasi Ágnes: Fortitudo et Prudentia: Fiumei kormányzói helyettesek és kormányzóhelyettesek az összefonódó társadalmakban, 2019.04.12. www.ujkor.hu

Országgyűlési Almanach 1939-1944